​

          Miksa mamája már napok óta sürgött-forgott a konyhában. Az ősz beköszöntével hirtelen olyan sok dolga lett, hogy Miksa csak úgy kapkodta utána a fejét. Pörgött, mint a pendely kalácsba font őszes hajával, és édes illatfelhőbe burkolózva utasította Miksát mikor, miben segítsen.

          Ez volt a legelső alkalom, hogy az ifijú legényke, Miksa, immáron büszke hétévesként, nagymamánál maradhatott az iskola megkezdésének első hetében. Ugyanis megfázott, és így bizony nem engedték iskolába menni. Sebaj, gondolta az anyukája, elviszi szépen Taplocára a nagymamához. Igaz, hogy neki is sok a dolga a ház körül, de legalább fiacskája nem unatkozik, és hátha tanul egy kis házimunkát. Így csöppent Miksa nagymamája konyhájába a nagy őszi befőzések kellős közepén.

– No, kicsikém, mivel olyan szépen folyik az orrod, ásunk neked egy kis tormát. Gyere velem! – és már röpült is sebes léptekkel a ház mögötti veteményes irányába. – Emlékszel még milyen a torma?

– Igen Mama – csillant fel Miksa szeme – apró, fehér darabkák egy borkánban!

– Jujj, de jól megmondtad ezt – kacagott fel hangosan nagyanyó – de tudod-e hogy néz ki a torma, és hol nő?

– Ööö, hát a földben!

– Csalafinta kis buksid van, fiacskám, tetszik ahogy gondolkodsz, viszont ha jól érzem nem egészen tudod milyen nagy Úr is valójában Tormaúr! Képzeld, a krumplit védi, méghozzá olyan csúnya betegségektől, mint amilyen a te náthád. Általában egymás mellé ültetik, gyökere akár három teljes méterig is lemehet, és olyan szapora, hogy ha egyszer betette a lábát a kertbe, onnét bizony többé ki nem teszi. Itt is van, ni! – és rámutatott pár hatalmas zöld levélre a már megbarnult és megsárgult krumpli-zöldek között.

– Azta! Milyen nagy és milyen zöld! Pedig már minden elhervadt... Ássuk ki gyorsan, megkívántam!

         

          Nagyanyó egyet perdült, kettőt térült és máris kezében rázogatta a hatalmas tormagyökeret. Meglepetésükre pár darab pityóka is kifordult a közeli fészekből, úgyhogy Miksa könyörgőre fogta, hadd készíthessen belőle ízletes szalmapityit, egy kis sajttal... Sokat nem kellett kérlelni, hiszen egy lábadozó, prüszkölő gyereknek a nagymamájánál általában – mindent szabad.

– Te Miksa, ha már ilyen szépen gyűjtögetünk, húzzunk ki pár fekete retket, azt is lereszelem neked a tormával, és ígérem holnapra kutyabajod sem lesz!

– De ugy-e maradhatok még azért nálad pár napot?

– Persze kincsem, ez a hét csak a miénk, viszont jobb lenne, ha nem folyna folyamatosan az ormányod, és egészségesen tudnánk mi ketten befőzőcskézni. Mit szólsz hozzá? – és olyan kedvesen mosolygott, de olyan igazán kedvesen, hogy Miksa úgy érezte, akár egy nagykanál tört fokhagymát is képes lenne lenyelni, csak mindig makk-egészséges lehessen és kertészkedhessen nagyanyóval. Egyszerre csak hősiesen elrikkantotta magát:

– Tata! Azonnal hozzál nekem két fej fokhagymát! – és diadalittasan kihúzta a mellkasát.

– Ni, te ni! – kerekedett ki Nagyapó szeme – Ezt a gyereket meg mi lelte? Úgy írtóztál eddig a fokhagymától, mint a boszorkányok! Na, várj csak, míg el nem veszem a kedved, máris megyek, hozok neked két jó nagy fejet.

 

          Miksa és Nagyanyó mosolyogva mentek be a házikó meleg konyhájába. Szépen levetkőztek, a sáros cipőket a bejárat előtt hagyták, majd gondosan kipakoltak az asztalra.

– Huhh! – fújt ki egy nagy adag levegőt Nagyanyó – Jó sok komposztra való fog itt keletkezni! – és kacsintott egyet Miksának.

 

          Ó jaj, sápadt el Miksa azon nyomban, mi az a komposzt?! Vajon kompótot akart mondani? Be akarja mindezt a sok keserű és csipős dolgot főzni, aztán egész télen ezt kell majszolni a finomabbnál finomabb édes kompótok helyett? Hát nem arról volt szó, hogy most egy kicsit eszik, aztán holnapra kutyabaja? Mert hát nagyon jó a kert, szereti ezeket a gyökereket is, de csak azért mert Nagyanyó is nagyon szereti őket... Szent Habakukk, kerekedett el a szeme – ő nem akar Tormakompótot enni! Sem Retekkompótot! Hogy aztán fokhagymakompótról ne is beszéljünk! És egy hatalmas könnycsepp máris ott remegett a szeme sarkában...
Nagyanyó, a mindig sürgő-forgó, ám mindenre figyelő őrszem, egyből kiszúrta a könnycseppet.

– Mi lelt téged kicsi Miksa, mik ezek az elefántkönnyek a szemedben? Rosszul vagy? Vagy talán valami csípi a szemed?

Miksa mélyen lehajtotta a fejét, és nem szólt semmit.
– Kis csibém, szólalj már meg, hát az előbb még semmi bajod nem volt!
– Nem akarok kompótot enni Mama! – és úgy tört elő belőle a zokogás, mint egy vulkán. – Kompótot? – húzta fel értetlenkedve a szemöldökét nagyanyó. – Dehát az

almakompót a kedvenced... S honnan tudod, hogy... Kompót?! – ebben a pillanatban esett le mit is hallhatott szegény gyerek, és úgy elkezdett hahotázni, hogy még az ő könnye is kicsordult. – KompoSZt te áldott jóság! Komposzt! – és összevissza csókolgatta Miksa buksiját.

– De mi az a komposzt? – kérdezte immár megkönnyebbülve, könnyeit törölgetve. – Sosem mondtad még ezt nekem...

– A komposzt például olyan konyhai maradék kérlek szépen, ami általában főzések után marad meg. Vagyis a növények – zöldségek és gyümölcsök, de akár gombák – maradványai, amelyeket nem tudunk felhasználni. Például a torma zöldjét és héját, amit mindjárt le is hámozunk, vagy a feketeretek zöld levelét és héját, vagy a krumpliét, meg a fokhagymáét. Ezeket nem szoktuk megenni, igaz?

– Igaz! – vágta rá egyből Miksa, és egy kicsit el is húzta az orrát, ahogyan végignézett az asztalon heverő földes zöldségeken.

– Meg a spenót szárát, a murok zöldjét, a paradicsom zöld köldökét, te még az uborka héját sem... Tudnál még hasonlókat mondani?

– Hmm... – gondolkodott Miksa szorgalmasan. – A borsó héját! Meg a paszulyét!
– Pontosan! Tökéletes! – tapsikolt örömében Nagyanyó – Hogy te milyen okos vagy!
(Ti tudnátok ilyeneket mondani, gyerekek?)
– Nagyon sok komposztálnivaló van, de majd mesélek még róluk. És ezekkel mit szokott

csinálni Édesanya?
– Hát nem is tudom... – vakargatta a fejét Miksa – igazából tényleg nem tudom.

– És sosem kérdezted meg mit szállít abban a csinos fehér edényben, amikor idejön hozzám?

– Ételt? – pislogott ártatlanul Miksa.

– Végülis ételt, így igaz. Csak nem nekem, vagy neked, hanem a gilisztáknak, meg ászkarákoknak, meg a többieknek. Egyszóval, a Komposztlakóknak!

– Ászkarák? Az meg micsoda? – tátotta el a száját ámulva.

– Ó, te kis kedves, olyan jókat és olyan sokat kérdezel! Szívesen megmutatom őket nemsokára, csak előbb pucoljuk meg a zöldségeket, és rögtön kimegyünk velük a komposzt-ládákhoz. Jó?

– Jó Nagyanyó, nagyon jó, csak már olyan kíváncsi vagyok, hogy... Pukkadok ki! – és izgatottan csapott két kis tenyerével az asztalra.

 

          Nagyanyó unokájával seperc alatt megtisztogatta a zöldségeket, majd amelyik részeket nem tudták felhasználni, szépen külön kosarakba tették. Menet közben ugyanis a nagymama elmesélte, hogy a komposztot ő külön ládákba gyűjti az udvaron is. Azzal magyarázza, hogy még a komposztlakó élőlényeknek sem lehet mindent egy helyre összekutyulni élelemként, hiszen mindenkinek más ízlése van. Ezért megvan, hogy mit, mivel és kinek lehet “tálalni”. Miksa sajnos nem tudott lépést tartani a sok tudománnyal, amit Nagyanyó csak úgy sziporkázott magából, de a kíváncsiságtól szó szerint ficánkolt, hogy vajon milyen is lehet az a komposzt...? Valahogy úgy képzelte, hogy hatalmas, számára eddig ismeretlen bogarak majszolják, ropogtatják ezeket a konyhai maradékokat, hiszen olyan nagy darabokban hagyták őket, hogy egészen biztosan nem tudják holmi kis rovarok átharapni...

 

          Amint elkészültek a konyhai teendőkkel, ismét felöltöztek, mostmár egy jó meleg kötött sálat is kapott a nyakába, kiléptek az ajtón, és rögtön Tata jóságos tekintetével találkoztak. Összemosolyogtak.

– Merre-merre kis kópé? – dörmögött a faragó hangja.
– Megyünk komposztlátogatóba! – válaszolt hetykén Miksa.
– Az igen! Izgalmas kaland, jól figyeld meg miket látsz majd benne, és kérdezd meg

Nagyanyót, hogy mire használja fel mindezt!
Jó, jó, gondolta magában, még szép, hogy megkérdezi, hát azért mennek, Nagyanyó

pedig úgyis elmagyarázza. De tényleg... ütött szöget a fejében a gondolat... Mihez kezd mindezzel a nagymama?

Megérkeztek a kert leghátsó végében álló szederlugasba egy jókora faládához, ami lényegesen nagyobb volt, mint amibe eredetileg gyűjtögettek a konyhában. Három része volt, három ládikó. Így elsőre úgy tűnt Miksának, hogy semmi különös nincsen bennük, csak a színük különbözött.

– Ez egy háromszobás lakás, így mondanám – kezdett bele Mama. – Az egyes számú, ide az oldalára festettem fel, és az idei évben gyűjtjük. Itt laknak Egyeskék. A kettes számú a tavalyi évben gyűlt össze, és Ketteskék népesítik be. A hármas pedig a tavalyelőttiben, és Hármaskák uralkodnak benne. Minden évben eggyel tovább pakolom őket, és már lendült is a vödör tartalma az idei év komposztládájába.

– És az a tavalyelőtti, az a legutolsó, azzal mi lesz? – kérdezte nagy érdeklődéssel, és már közelített is hozzá, hiszen olyan fekete volt, mint a kút feneke, és egészen hasonlított arra a

földre, amiből a zöldségeket kihúzták. – Tata mondta, hogy kérdezzelek meg mihez kezdesz mindezzel.

– Szerinted? (Szerintetek?!)

– Hát szerintem ez pont olyan, mint a föld, nyugodtan kivihetnéd a kertbe és virágokat ültethetnél bele!

Mama újra tapsikolt örömében és az égre nézve sóhajtott egy nagyot:
– Hogy te milyen okos vagy Miksa! Mondd, honnan tudsz ennyi mindent?
– Nem tudom, csak használom az eszem! – mosolygott hamiskásan, és ő is újjongott

örömében.
– Pontosan a kertbe kerül vissza a drága komposzt, gyermekem, hiszen a kerti föld is

kell táplálkozzon. Nemcsak magunknak termelünk élelmet, hanem Földanyának is. Azért, hogy legyen jövőre is, meg azután is, meg az után is... Ezek a kis állatkák pedig csodálatos, pihepuha földet aprítanak a növényeknek, zöldségtermőknek és gyümölcstermőknek egyaránt, így ők is visszakerülnek a kerti földbe. De tudod, én szoktam jó bőven szórni a gyümölcsfák tövére is, hiszen ők is nagyon szeretik. A virágok is meghálálják, sok-sok szép virággal...

– Amit aztán vázába teszel és lefestessz! – csillogott Miksa szeme, és odabújt Mama szoknyájához. – Úgy elálmosodtam...

– De hiszen még meg sem néztük az ászkarákokat, és még nem is mondtam el kit hogy hívnak, hogyan élnek, és...

– Menjünk, inkább szundítsunk egyet – tátotta hatalmasra száját Miksa, és úgy tett, mintha nyomban elaludt volna.

 

          Mama hátranézett. Tatát látta közelegni a kis kerti ösvényen. Szólnia sem kellett, Nagyapó karjába vette unokáját, és csendben elindultak vissza a házba. Mama még motyogott valami olyasmit, hogy “aztán holnap folytatjuk”... Miksa azonban már nem hallotta, édes álmot kezdett szőni komposzt-kompótról, gilisztabefőttről, és tormás-retkes-fokhagymakrémről...